Nem maguknak tartják a tudást
Először jártam Lábnyikban, ahol már negyedik alkalommal szervezte meg a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége a népzene- és néptánctábort. A kis falu eldugott helyen van, különlegesen szép környezetben. A táborozók már megérkeztek előző nap, így javában zajlott az élet, amikor mi becsöppentünk közéjük. A domboldalon helyet kapott kis faházikók éppúgy megteltek, mint a két épület tetőtere, melyben külön volt a férfiak és a nőknek kialakított részleg, és gombamód szaporodtak a felállított sátrak is, hiszen több mint 130 résztvevőt kellett elszállásoljanak a szervezők.
Minden szegletben zene szól
Már a délelőtti órákban minden szegletben zene szólt, furulyázni, kobzolni, hegedülni tanultak gyermekek és felnőttek, a nagy csűrben pedig újabb és újabb táncokat sajátítottak el a jelenlévők. Mindenki kiválaszthatta a neki leginkább tetsző programokat.
Igyekszünk mindenhova bekukkantani, magunkba szívni valamit ebből a sajátságos hangulatból. A táncoktatáson hangsúlyozzák, a moldvai tánc lépegetős, kicsit lengős, semmiképp nem ugrálós. Egy csoport énekelni tanul, a szöveg sem egyszerű, időnként magyarázni kell a szavakat, például, hogy mi is az a „kucsák”. Az oktató ízes magyarsággal igyekszik megértetni a különleges hangzású szavakat.
Az asztal mellett ketten furulyáznak, a domboldalon, az egyik kis faház előtt hárman ülnek, apa és fia együtt igyekszik elsajátítani a kobzolás titkait, a csűrben még mindig táncolnak, a háromtagú zenekar még élőbbé teszi ezt a sajátságos zenevilágot, közben pedig megszólal a kürt, ami étkezésre szólítja a táborozókat…
Magyarul Moldvában
A tábor nagyon családias hangulatú, hiszen sokan gyermekekkel együtt érkeztek. Számukra is van ének- és táncoktatás az állami iskolában, illetve délutánonként, amíg a szüleik az előadásokat hallgatják, kézműves foglalkozásokon vehetnek részt. Lesétálunk az iskoláig, ahol a szomorúfűz árnyékában megbújó épületben épp a nyári rendrakás zajlik, de az egyik osztálytermet pillanatok alatt megtölti a gyermekzsivaj. Különböző korú lányok és fiúk ugyanazt az éneket és táncot tanulják, amit a szüleik a táborban. Természetesen ők sokkal kevésbé feszített tempóban, jut idő játékra, csevegésre is bőven. Javában ropják, amikor otthagyjuk őket, és elindulunk üzletet keresni. Az úton már messziről köszön két idős asszony, meglepő módon magyarul. Amikor arról kérdezem, hol az üzlet, értetlenül néz rám, majd a bolt szó már ismerős neki, és lelkesen magyarázza is: „Sírüljenek el a cabanánál, majd ott dreapta lesz a bót” – mosolyognom kell, mégis jólesik, hogy magyarul lehet beszélni Moldvában. Az elárusítónő is tud magyarul, és nevetve jegyzi meg, fellendítettük a forgalmát, hiszen, amíg fagyizunk, legalább öten betérnek, így nem halad a kézimunkázással. Különleges világ ez. Meg sem lepődöm már, amikor további barangolásunk során egy férfi köszön ránk előbb románul, majd magyarul, és kérdés nélkül meséli: „Én oláh vagyok, de tudok csángóul, sőt, olaszul is!”
Minden kéznek más a fogása
Amikor visszatérünk a táborba, az udvaron rendületlenül szőnek a helyi asszonyok, bárki csatlakozhat hozzájuk, elsajátíthatja ezt a nem is olyan régen még a mindennapokhoz tartozó tevékenységet. „Minden kéznek más a fogása” – válaszolják a szővőnők, mikor azt kérdezi tőlük az egyik táborozó, hogy látszik-e, ha más folytatja a megkezdett szövést. Nem titkolják, nem egyszerű ez a feladat, hiszen egy tarisznya elkészítéséhez egy rutinosnak is kell egy nap, sok türelem szükséges. „Nem magunknak tartjuk a tudományt” – mondják, és szerintem ez a kulcsmondata ennek a hagyományőrző tábornak. A tábor ideje alatt többen is meg-megállnak mellettük, beszélgetni kezdenek velük, vagy megpróbálkoznak a szövés egy-egy folyamatával, vagy kézimunkával a kezükben csatlakoznak hozzájuk. Ha a beszédből kifogynak, hamar felcsendül a már jól ismert ének: „Mikor kicsi leányka voltam…”
Nem csak magyarul beszélnek a táborban, hiszen érkeztek Magyarország mellett Amerikából, Franciaországból, Németországból, sőt idén először Brassóból is román fiatalok. Így nem is meglepő, amikor a román és a magyar fiatal angolul cseveg, hiszen számukra az a közös nyelv.
Adatközlőktől, első kézből tanulni
Ez az első alkalom, hogy előadások színesítik a programot, ráadásul nagyon széles témakörben. A hétfői beszélgetés meghívottjai Cojan Andrei és Stanciu Ion, akik a furulya és a duda zenei világába kalauzolják el az érdeklődőket. Itt hangzik el, hogy a magyarországi táncmozgalom is kacsingat a román folklór felé, szeretnének autentikusat zenélni. A fontos az lenne, hogy azok, akik visszanyúlnak a hagyományos kultúrákhoz, megfelelőképpen tegyék azt. Az érték- és közösségmegtartó művészeti formákat nem szabad hagyni kárba veszni – erre létezik ma már erős törekvés is. A falusi, kihalófélben lévő kultúrát újra lehet tanulni, és azt mindenki okosan használhatja az életében. Az ilyenfajta tábor, amely hagyományőrző faluban zajlik, azért is jó, mert egyrészt a táborozók élesben látják a falu életét, az itt élők pedig azt, hogy messze földről eljönnek ide emberek, mert kíváncsiak arra, hogy miként élnek, mit tudnak ők, és ennek értéke van – emelte ki Kádár Elemér néptáncpedagógus.
Elsőként a helyiek, vagyis a lábnyikiak érkeznek, hogy táncot tanítsanak, majd minden nap újabb helységből (Klézse, Külsőrekecsin, Dumbravén, Pokolpatak, Szitás, Újfalu, Trunk, Ferdinándújfalu) jönnek népviseletbe öltözött hagyományőrzők, adatközlők, akik szeretnék továbbadni tudásukat. A gyakorlott táncosok pillanatok alatt ellesik a lépéseket, és máris bővül a kör, együtt járják órákig a moldvai táncokat. Az éjszakák hosszúra nyúlnak a táborban, hiszen gyakran hajnalig tart a tánc, de reggel nyolckor már szól a reggelihez hívó kürtszó.
Kedden Máthé Kriszta mutatta be Apróka eszponka című könyvét, amiben azok a kis szösszenetek találhatóak, amelyeket a 11 év alatt élt meg, amíg Csángóföldön tanított. Ezeket publikálta is egy újságban, majd hét fejezetre osztva adták ki nagy sikerrel. Az érdeklődők több kis részletet hallhattak ebből a kötetből, melynek már a címe is egy feladvány lehet, de a szerző elárulta, az eszponka biztosítótűt jelent. Ezáltal kicsit érthetőbbé válik bárki számára a moldvai élet. Máthé Kriszta, amikor rákérdezek, milyennek látta ő a csángókat, így fogalmaz: „Ha megszeretnek, akkor nagyon megszeretnek”.
A tábor ideje alatt Dr. Tánczos Vilmos néprajzkutató a moldvai magyarokról tartott előadást, Dr. Nisztor Tinka néprajzkutató pedig beszélt a savanyú levesek és a kásaételek szerepéről a moldvai magyarok étkezési szokásaiban.
A táborozók még egy dumbravéni kiránduláson is részt vehettek.
Ez csak egy kis szelet, amit én megtapasztalhattam ebből a különleges világból…
Barabás Orsolya
