Lészpeden a magyar szakterem újra az egyetértés, barátkozás, összefogás színhelye volt

Hétfőn, (2008. december 15-én) újra Lészpedre látogatott Bajtai Erzsébet magyar nagykövetné-asszony. Ezúttal magával hozta a vele együttműködő hölgyeket, akik mind ugyanannak a nonprofit és apolitikus The International Women’s Association of Bucharest alapítványnak a tagjai. Az alapítvány elnöknője, Irina Budrina-Geels, nemzetiségét tekintve orosz-holland, míg Dr Renée McDannel amerikai, így aztán a tegnapi találkozóra már az “európai” iskola jelző is sántítana. Velük volt még Daniela Drăgan és Sule Marktscheffel. Mondjuk úgy, hogy igazi Nagy Nap volt az iskola történetében 2008 december 15-e, amikor igazi csúcstalálkozóra került sor itt, a magyar szakteremben.
Azért mondtam pár sorral fentebb, hogy újra Lészpedre látogatott, mert Bajtai Erzsébet nagykövetné-asszony, munkájának már kora kezdeti időszakában ellátogatott Lészpedre, az éppen távozni készülő Szesztay Ádám, volt nagykövetségi titkár kíséretében, aki igazán szívén viselte a szerinte is példamutató lészpedi iskola sorsát. Bajtai Erzsébet már akkor jelezte segítő szándékát, pár hónappal később már vissza is tért.
Legkedvesebb vendégeinket ismét kaláccsal, kendezőkkel, és természetesen kis műsorral vártuk. Fogadtatásukra eljött Bákóból Brânduşa asszony, a Bákó Megyei Tanfelügyelőség főtanfelügyelőnője, Năstase úr, kisebbségi tanfelügyelő, valamint a lészpedi elöljárók is tiszteletüket tették, itt volt a Polgármesteri Hivatal titkárnője, az oktatási ügyekért felelős helyi tanácsos, Zână asszony. Tanítványaim lészpedi népdalokat énekeltek, majd két “szentes” éneket, és hogy a Karácsony hangulatát is idézzük, hívogtatókat rikoltoztak. Ioniţă Cristian kollégám pedig a kecskézést mutatta be diákjaival, hatalmas sikerrel. De a Karácsony, az csak ajándékokkal karácsony, ezt tudta Erzsike néni is, ezért a gyerekeket ajándékokkal lepték meg. A vendéglátókat, vagyis minket, pedig ő tisztelt meg, igazi finom magyar borral és saját készítésű rétessel, amiből a gyerekek is kivették részüket. A kis törpék a végén csak ennyit mondtak: “Erőst finom volt!” 

A gyerekek távoztak, mi pedig csendben, komoly megbeszélésbe fogtunk, hogyan lehetne a közel négyszáz iskolásnak korszerű mosdót kialakítani. A tanácskozás nagyrészt románul folyt, de gyakran váltani kellett angolra is. A lényeg egy dolgon volt, megértsük egymást, létrejöjjön a kommunikáció. Átnéztük a terveket, átgondoltuk még ki tudna ebben segíteni, hogy a kisiskolások ne szorongassák sürgős dolgaikat hazáig, hogy a nagyobb lányok testnevelés óra után mosakodni tudjanak, vagy akár tusolni is. Nem beszélve a testi higiénia pótlásáról az iskolában, amire otthon sokuknak nincs lehetőségük. Mert bizony Lészpeden is ház az van, szép is, de sokban nincs bent a víz, az utcáról hordják “keldárral”. A dolog nem állt meg a beszélgetésnél, a küldöttség tagjai a helyszínt is látni akarták, mi az amiért az iskolának mai napig nincs működési engedélye. A nagy sár nem volt akadály, a nyitott ajtók mögött kitárulkozó látvány pedig önmagáért beszélt, ide csak az jár, akinek már nagyon szükséges.
Ez a látogatás volt számunkra a legnagyobb karácsonyi ajándék. Egy olyan önzetlen ajándék, amiből mindenki részesül, és olyanok is örülhetnek neki nap, mint nap, akik ma még csak tipegők.
Bízom benne, hogy a The International Women’s Association of Bucharest alapítvánnyal karöltve, újra sikerül egy megszívlelendő, pozitív példát mutatni a többi, magyar oktatás ügyében érdekelt román igazgatónőnek, akik egyelőre még nem vették észre, hogy milyen nagyszerű dolgokra képesek azok, akik együtt, közös erővel küzdenek az iskolások érdekeiért.

Köszönettel és tisztelettel, Márton Attila – lészpedi tanító bácsi

 

 

2008 12 17