Meséink, reményeink – 6. Baka András Csángó Mesemondó Találkozó

6. alkalommal szerveztük meg a Baka András csángó mesemondó találkozót a lujzikalagori magyar iskola kertjében. És úgy szervezhettük meg, ahogy annak idején megálmodtam, szép, nyár eleji napsütésben, az iskolánk kertjében, a nagy diófa árnyékában, a falu közepén.

Abban a környezetben, ami az itt élő emberek természetes környezete, amiben élik, leélték életük, álmodták álmaik, énekeltek, táncoltak, mesét mondtak életről és halálról. Abban a környezetben, amiben körbe lehet ülni, belefeledkezni a mesékbe, elfáradni, aztán erőre kapni, ahol nem zárnak be a falak, ahol a szem elkalandozhat, akárcsak a lélek. Mert a mesékben nemcsak a legkisebb fiú, királyfi, szegény legény, vagy épp Szent Péter jár-kel, küzd a világban, hanem a lélek is. És ez a lélek, a mesei lelkület ült ki a kis és nagy mesemondók arcára ezen a szép délelőttön.

Palkó Ágoston, a lujzikalagori születésű római katolikus pap, aki megáldotta a rendezvényt és meglepetésünkre még mesét is mondott, rövid köszöntőjében kijelentette, hogy bolondnak tartották volna 27 évvel ezelőtt azt, aki azt mondja, hogy még össze fognak gyűlni ennyien, itt a faluban, hogy magyarul mondjanak mesét, énekeljenek, imádkozzanak. És, ahogy a mesékben a bolond embernek lesz végül igaza, a történelem rácáfolt a kétkedőkre, a remény a lemondásra.   Mert ezen a napon 14 településről, 35 gyerek és 11 felnőtt mesélt, adott erőt reményünknek.

DSC_2862-2Miután kifogytak a mesék, Demeter Ferenc kolozsvári báboson volt a sor, hogy elvarázsolja a kicsiket-nagyokat János Vitéz című nagysikerű bábjátékával. Az interaktív előadásban a gyerekek szívesen csatlakoztak a játékhoz, vettek részt a mókában.

Találkozónk végén eljött az a pillanat is, amiben kiderült, hogy ebben az évben kihez kerül az aranyalma, ki az, akinél reményeink szerint jövőre, idővel ebből az aranyalmából szép fácska, aztán bő termést hozó fa nő ki mindannyiunk örömére. És ez nem volt más, mint a 8. osztályos, szép, mosolygós lábnyiki leányka Császár Marina Irénke. 

Megtiszteltetésnek éreztem, hogy a Moldvai Magyarság különdíját a legidősebb mesemondónknak a klézsei, 83 esztendős Benke Erzsébetnek adhattam.

Régi, kitartó barátunk, támogatónk, a Napsugár folyóirat szerkesztősége által felajánlott különdíjakat a külsőrekecsini Buláj Szabrina 5., Demsa Cecilia 4. és a lábnyiki Császár Marina Irénke 8. osztályos tanulók kapták. Ezzel a díjjal kiérdemelték részvételüket az ősszel megrendezésre kerülő Kriza János országos balladamondó, balladaéneklő és mesemondó versenyen. 

Találkozónkat megtisztelte jelenlétével a Nemzeti összetartozás bizottsága és a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége Felügyelő Bizottságának tagjai is.      

És, ahogy a mesék végén mondani szokás Lujzikalagorban, Magyarfaluban, Lábnyikban: itt a vége, fuss el Nevérbe vagy a Pap hegyére, vagy Giligor tetejére, vagyis jó messze, ki a falu határába, hogy aztán onnan vissza lehessen jönni új élményekkel, új mesékkel, új élettel. Vissza, esztendőre, Lujzikalagorba, ide a Disznó-hegyre, a nagy diófa alá.     

Petres László

Amikor a Csángóföldön járt Szent Péter Szucher Ervin • 2017. május 24., Krónika

Tizenhárom moldvai csángó településről érkeztek azok a kicsik és nagyok, akik mesét mondtak a Bákó megyei Lujzikalagor Disznyó-hegyén lévő öreg diófa alatt vasárnap. Ízes nyelvjárásukra, elmondott tréfás történeteikre, vagy ahogy a szervezők nevezték: kincsükre még Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés exelnöke is kíváncsi volt. Hatodjára ültek össze a csángó magyarok kis és nagy mesemondói a Bákó melletti Lujzikalagorban szüleik, nagyszüleik vagy dédszüleik meséit bemutatni, továbbadni. Az Ádám család Disznyó-hegyi kertje, a közepén álló öreg diófa, a hatalmas katolikus templom tornyának árnyéka és nem utolsósorban a találkozó végéig kitartó szép idő mind-mind hozzájárult a vasárnapi rendezvény sikeréhez. Persze egyébre is szükség volt, mint például a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége néhány lelkes szervezőjének, az oktatók, valamint adatközlők ténykedésére.

„Magam vagyok, nincs kinek mondjam a mesét” Elvégre a csángó mesék nem a Grimm testvérek történeteiből ismert varázslatokról, tündérekről és sárkányokról szólnak, sokkal inkább az életből merítenek. Azokból a „mindennapokból”, melyekben például ott találjuk Szent Pétert meg Jézuskát, akik Lujzikalagorba érve betérnek a zsugori asszony portájára. De találkozunk a cigánnyal, aki „pököleálát” akart tanulni, aztán jól megkapta a magáét, néne Trézsivel, a pletykás asszonnyal, meg az aranyálmát őrző három fivérrel, akik közül csak a legkisebb, a „legpröpödjítebb” járt sikerrel. De hallottunk az ördögöt „megcsaló”, csóréra vetkőzött és négykézláb mászkáló vénasszony történetéről is, no meg arról, miként futott a róka a kecske „seggibe”. Népviseletbe öltözött lábnyiki, magyarfalusi, pusztinai, külsőrekecsini, dumbravéni, máriafalvi, diószéni, trunki, klézsei, forrófalvi, csíkfalusi, frumószai és helyi elemisták és nagyobbacskák tolmácsolták a mókásabbnál mókásabb történeteket, de a házigazda Petres László helyi tanító időnként a Magyar Ház mögött álló diófa ágai alá invitálta az öregeket, a „keresztanyáit meg keresztapáit”, ahogyan Moldvában kedveskednek a szép korúaknak. Gyurka Lucian bá például Magyarfaluból hozott el egyet az általa ismert sok-sok mese közül, Dobos Rózsa pedig Külsőrekecsinből utazott Kalagorba. Amikor azt kérdeztük, hány csángó mesét ismer, vállvonogatás meg egy „nem is tudom” volt a válasz. Aztán némi gondolkodás után valamelyest pontosított: „Három nap es kéne, amíg összeszámlálnám”. A maga nyolcvan esztendejével rangidősnek számító néne Erzse, a klézsei Benke Erzsébet egy legyintéssel intézte el ugyanazt a kérdést: „tudok én többet es, de magam vagyok, nincs kinek mondjam”. A kisebbségi jogok harcosaként ismert orvos, Ádám Valérián Marosvásárhelyről tért haza, hogy néhai nagyszülei udvarában mesét olvasson fel abból a könyvből, melyet ő maga írt. Építkezni hitből, nyelvből, gyermekből Valójában a moldvai csángók egy kincsen ülnek – fogalmazott a mesemondó találkozó kiagyalója, Petres László. A helyi tanító bácsi, aki nyolc évvel ezelőtt a Babeş–Bolyai tanári állását hagyta ott a csángó gyerekekért, teljesen véletlenül pottyant a mesevilágba. „Valamikor a kezembe került Baka András diószéni mesemondó könyve. Nemcsak hogy egy délután alatt elolvastam, de rájöttem, hogy egy Benedek Elek-kaliberű mesemondóval van dolgunk, illetve egy olyan kinccsel, amin ülünk, s talán nem is tudunk róla” – idézte fel az újtusnádi születésű fiatalember. Petres akkor egyet gondolt, és Bakáról elnevezett mesemondó találkozót szervezett Ötlete más tetszését is elnyerte, így a faluban évente – jó magyar szokás szerint – két hasonló eseményt is rendeznek: egyet Kalagorban a csángószövetség, egyet, afféle vándorrendezvényt, a vele olykor rivalizáló pedagógusszövetség. „Tény, hogy építkezni kell, nyelvből, hitből, gyermekekből” – mondta Petres László. Amíg van mese és gyermek, aki anyanyelvén tolmácsolja, nincs gond, állapította meg az anyaországi vendégsereg egyik tagja, Pánczél Károly, a Magyar Országgyűlés nemzetiösszetartozás-bizottságának elnöke, aki Szili Katalin társaságában érkezett Csángóföldre. Valahogy így gondolják a helyiek is. A falu szülöttje, Palkó Ágoston atya, aki jelenleg a marosjárai katolikus híveket szolgálja, úgy vélte: ha valaki ezelőtt huszonhét évvel azt mondja, hogy Csángóföldön, Lujzikalagorban lesz egy közösség, mely összeül, és magyar meséket mond, bolondnak tartották volna. „Hisz abban az időben a moldvai csángóktól elvették a nyelvüket, és csak titokban, susogva, suttogva mondhatták imáikat, énekeiket és meséiket” – mondta a pap.

(Ez a cikk a Krónikában jelent meg: https://kronika.ro/kultura/amikor-a-csangofoldon-jart-szent-peter)

2017 05 21