Mámómtól tanultam…, Szokások, hagyományok az adventtől vízkeresztig terjedő időszakban

„az idő begyűlt”, „most ki van terülve”, „énekeltünk, tanácsoltunk”, „kivégeztük éjjel”, „most mindent serényen kell csinálni”

DSC_0754Karinthy Frigyes 1910-ben megírta a Nihil cimű versét, amelyben arról ír, hogy a művészetnek ne legyenek korlátai. Se vonal se ütem se szín. Én csak bővíteni tudnám a sort: a nyelvnek ne legyenek korlátai se vonal se ütem se szín.

2017 van, január, van kellő mennyiségű hó és hideg, és a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének jóvoltából és szervezésében, most már negyedjére, Mámómtól tanulunk vissza mindent.

Házigazdánk a lujzikalagori tanár, Petres Laci rutinos és melegszívű ceremóniamester, noha Székelyföldről jött, autentikus csángó dialektusban köszönti az egybegyűlteket.

Isten hozta keresztapa, keresztanya –és   hellyel kínálja a mindössze húsz négyzetméteres osztályteremben az érkezőket. Elsőként a lujzikalagori Salamon házaspár érkezik, Maric néni akitől a nagytiszteletű Kallós Zoltán gyűjtött és férje Gyuri bácsi akinek az arcát nézve az jut eszembe, hogy Kodály a kedvenc zeneszerzője. Aztán szép sorjában érkeznek a többiek, Máriafalváról, Gajdárból, Pusztináról, Frumószáról, Budáról, Klézséről, idősek és ifjak, hogy az itt elhangzottak nehogy kárba vesszenek. Mivel karácsony után vagyunk és az új év elején, természetesen magától értetődik a rendezvény tematikája, a karácsonyi ünnepkör körüljárása és az újévi népszokások felelevenítése.

Petres, hogy oldja a hallgatás feszültségét, rögtön a gyerekekkel indít, Ti mit csináltatok karácsonykor? – magamba már hallom is a cinikus választ, hogy videó játékot játszottunk, de szerencsére tévedek.

Moldvában kolindálni mennek a gyerekek, van ahol parát (pénzt) kapnak érte, van ahol nem, például Klézsén – mondja Viktori néni, mi csak újévkor adunk parát, mikor urálni jönnek a gyerekek.DSC_0746

– Régen nem volt ilyen bőség mint most, de akkor igen jó íze volt mindennek, nem volt karácsonyfa, ajándék, Pusztináról gyalog jártunk Bákóba, én még most is visszamennék az időbe ha lehetne – mondja egy pusztinai asszony.

Erről szinte egy kis vita alakul ki, hogy régen volt-e a jobb vagy most, most van minden és mégis… Most van para, most lehet közlekedni gyorsan, most van minden, de mindent serényen kell csinálni, mert az idő begyűlt, vagyis elfogyott.

Emlékszel komaasszony, kinek nem volt hites szeretője, nem volt sújtásos kalapja – egymás  után jönnek a régi emlékek, a régi szokások, a letűnt világ emlékfoszlányai, ami nem csak attól értékesek, mert akkor jelentettek valamit, hanem mert helyébe nem került semmi.

Marcel a máriafalvi deák azért még jó kedélyű, elmeséli a nuntáját, hogy ő az iskolában tanult meg oláhul, hogy tizennyolc éve házas és ebbe a szerelembe a mellette ülő felesége még mindig belepirul…

Még a gyerekek elmennek kolindálni, még van urálás újévkor, jön a pap házszentelni, kútszentelni, imádkozunk, azért még vannak hagyományaink, de valahogy semmi sem az komaasszony. Megöregedtünk? – lehet. És a múlt mindig megszépül.

De mi marad az ifjúságnak? – talán a hit, s az emlékeink.

Finom csángó galuskát készített Krisztina, azzal kínálják az egybegyűlteket. Közben énekelnek, tanácsolnak. Nekem csak a legfőbb benyomásaim maradtak meg az eseményről, hogy milyen volt az arcuk az öregeknek, amikor meséltek. Amikor Maric néni elkezdte a karácsonyi éneket, és a mellette ülő férje elkezdett könnyezni. Férfiaknál ez tudom nem nagyon szokás, de ez olyan volt, mint amikor Bartók elment Amerikába és többé soha vissza nem tért.

Czimbalmos Márta

2017 01 21