„Még van az égen derengés, csak hagyjátok felkelni a napot” – ismeretlen szerző
Utunk első állomása a Szent –Anna tó. Hideg, őszies délelőtt a párától nem látni hol ér véget az erdő, hol kezdődik az égbolt. A gyerekek lelkesedése határtalan, egy kráterben vagyunk Tani – kiabálják mert ez gyerekszemmel olyan félelmetes. Elmesélem nekik, hogy a tóhoz szoktak lejárni a medvék, alig ejtem ki a számon, máris megjelenik két medve a turisták, na és persze a gyerekek nagy örömére. Ennél élőbb természetrajz óra nem is kell – gondolom magamban, és alig tudom visszatartani a gyerekeket, hogy a medvékhez a kelleténél jobban ne közeledjenek, bármennyire is ártalmatlannak látszanak. Visongással, extázissal folytatjuk tovább utunkat, mert persze, hogy nem lehet betelni az élménnyel. Medvék nem állatkertben, ketrecben, hanem szabadon, ahogy a természetben élnek.
Utunk következő megállóhelye Csíksomlyó, a kegytemplom. A legjobb időben érkezünk, alig van imádkozó ember a templomban, üressége és monumentalitása olyan hatással van a gyerekekre, hogy alig kell fegyelmeznem őket. Feljutunk a Máriához, elmondom nekik, hogy mindenkinek lehet egy titkos kívánsága, gondolja ki, mert a Mária biztosan megsegíti és az teljesülni fog. Gondterhelt gyerekarcokat látok, mindenik gyerek gondol valamire, nem tudom mire, csak azt érzem, az én kívánságom máris teljesült. Aztán a templom csöndjében halkan, nem túl nagy zajt keltve elmondjuk magyarul a Miatyánkot, én meg azt érzem, hogy nem telik el az életem hiába.
A gyerekek nagy részének ez az élete első hosszú útja, a legkisebb hét, a legnagyobb tizenkét éves, így nem csoda, ha egyre sűrűbben kérdezik (sűrű hányások közepette), hogy mikor érkezünk meg.
Délután fél öt körül érkezünk Székelyudvarhelyre, ott vár ránk Stefán Károly Róbert az Ábel Egyesület munkatársa, programunk fő szervezője és koordinátora.
Szálláshelyünk a közeli kis faluban lesz, Székelyszentkirályon, egy hangulatos panzió emeleti szobáit kapjuk meg. A gyerekek visongnak az örömtől, először vannak panzióban, legtöbbjük először lát fürdőszobát. A panzió tulajdonosai kedvesek, készségesek velünk, ételeik kifogástalanok, szó nélkül tolerálják a visszafoghatatlan gyerekzsivajt.
A másnapi programot Ők szervezik meg nekünk, saját autójuk után kötött kocsis-szekérrel bejárjuk a közeli dombokat el egészen a Jézus-kilátóig.
Ebéd után Róbert megszervez nekünk egy látogatást a székely rajzfilmstúdióba, a Legendárium készítőivel személyesen találkozhatunk, mozit nézünk és betekinthetünk a rajzfilmkészítés technikai rejtélyeibe. Fazakas Szabolcs a Legendárium ötletgazdája és producere elhalmoz ajándékokkal, a vele való találkozás igazi maradandó élmény a gyerekek számára. És aztán következik a nap várva-várt fénypontja, a medencézés a székelyudvarhelyi Septimia nevű wellnesközpontban. Van okom aggódni, ezt a lelkesedést tíz gyerekkel egy medencében elég nehéz lesz féken tartani, különösen úgy, hogy egyikük sem tud úszni, de segítségemre jön a Teremtő, és Ferencz Évi néhány, a közelben táborozó moldvai gyerekekkel, így már nemcsak szétszéledő gyerekfejeket keresek, hanem tudom élvezni a vizet is.
Másnap korán kelünk, hosszú út vár ránk, különösen hosszúnak tűnik úgy, amit végig hány néhány gyerek. Róbert szervezése pontos, kiszámítható – úgy tudom mérnök ember – nem csalódunk benne. A marosvásárhelyi állatkert a következő célpont, mi sem lehet élményfakasztóbb, mint exotikus állatokat látogatni egy gyönyörűen rendezett állatkertben.
Ráadásnak jön az élménypark, hát persze, hogy alig tudom a gyerekeket összegyűjteni, amikor indulni szeretnénk, mert időre Segesvárra kell érnünk, ott várnak ebéddel a Four Seaseon étteremben.
Segesvár gyönyörű, egészen európai város, nem sok minden emlékeztet arra, hogy Romániában vagyunk. Örülök is neki, mert az az érzésem támad, hogy sikerült a gyerekeket elhoznom Nyugat- Európába, mert csak külföldi turistákkal találkozunk, közülük is jó néhány ázsiaival a gyerekek nagy meglepődésére, amit alig tudok a gyerekekbe visszafojtani.
Felmegyünk egészen a vártoronyba és hát szédülünk rendesen az élménytől, én meg boldog vagyok rettenetesen, hogy tíz gyereknek először életében én mutathattam meg ezt a helyet ,és remélem, hogy ez az élményük életük végéig el fogja kísérni.
Én már el vagyok fáradva rendesen, de vacsoráig még van egy kis időnk, visszafele Udvarhelyen elmegyünk cukrászdába meg játszótérre.
Szerencsére csak az a dolgom, hogy üljek és figyeljek, és azon gondolkodom, hogy a gyerekkori energiáit az ember miért is nem tudja felnőtt korára megspórolni.
Vacsorára visszaérünk, és azt gondolom, hogy e tartalmas nap után biztosan nem kell ringatás a gyerekeknek, de tévedek. A panzióban keresztelő-vacsora van és az ottani dinom-dánom besegít a talpon maradásba. Éjfél körül feladom.
Szombat, az utolsó kirándulásunk célpontja a parajdi sóbánya. Udvarhelyről hamar odaérünk, csak egy órát kell kibírni – mondom a gyerekeknek. A negyedik napra már teljesen jól „összerázódtunk”, nem kell attól tartanom, hogy valaki is elkallódik a nagy tömegben.
Ahogy haladunk befele a hegy gyomrába a buszon, csak nagy szempárokat látok, kíváncsisággal, félelemmel teli tekinteteket. Vajon hová lyukadunk ki – kérdezik, én meg azt mondom, hogy egy sóval teli mesevilágba, és szerencsére nem okozok csalódást nekik.
Mi felnőttek, beérjük a barlang hatalmas méreteivel, a gyerekeknek azért jól jön, amikor befizetek az élményparkba. És megerősíthetek mindenkit abban, hogy gyereket látni örülni, a legnagyobb élmény a világon.
Hazafele úton még teszünk egy kis kitérőt a Tamási Áron szülőházánál, sajnos nem jutunk be, de a kerítésre azért felkapaszkodunk egy fénykép erejéig.
Minden látnivaló nagyszerű élményt jelentett a gyerekeknek, de mind közül leginkább a medence volt a legnagyobb élmény-hatással, így a délutáni programot medencézéssel zárjuk.
És most már nem félek bemenni a vízbe tíz gyerekkel.
Negyedik nap végére, már minden gyerek szeretne beszélni az anyjával.
Vasárnap, elköszönünk, megköszönünk mindenkinek mindent, elindulunk hazafelé.
Minden utat bejártunk, amit Stefan Károly Robert előkészített nekünk, így a hazafele út sem történt másként, mint Gyergyószárhegy érintésével a Békás-szoroson át, Máriafalváig.
Szárhegy fontos nekem, mert ott születtem. A szárhegyi kastélyt ugyan nem lehet látogatni, de édesanyám fánkja kárpótolja ezért a gyerekeket, én meg boldog vagyok, hogy megmutathattam hol élek, így már ők is ismerik egy kicsit az én világomat, nemcsak én az övéket.
Utolsó megállóhelyünk a Gyilkós – tó, a gyerekek nagy megdöbbenésére nem piros a tó vize. Nekem meg olyan rossz lerombolni a meséket.
Ahhoz, hogy ez a kirándulás megvalósuljon, köszönetet kell mondanom mindenek előtt a Magyar Állam kormányának, azon belül is Veress László úrnak, aki máriafalvi látogatása alkalmával személyesen ígérte meg e tábor megvalósulását, továbbá Stefán Károly Róbertnek, aki kifogástalan útvonaltervvel és szervezéssel mellettünk állt, és a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének, hogy a máriafalvi gyerekeket nem hagyják magukra és támogatásukkal a máriafalvi gyerekek teljes jogú tagjai lehetnek a csángó közösségnek.
Czimbalmos Márta, máriafalvi tanító
