Diószegen, az iskola egyik termében gyűltünk össze 2019. február 3-án, vasárnap délelőtt, hogy felelevenítsük az újesztendő és virágvasárnap közé eső ünnepekhez, jeles napokhoz kötődő régvolt, illetve ma is élő népszokásokat. Tettük mindezt a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége Mámómtól tanultam… elnevezésű retrospektív rendezvénysorozatának szellemében, hogy a fiataloknak elmeséltessék és továbbadassék az ősi tudás. A helyieken kívül öt falu képviseltette magát szép számban, éspedig Frumósza, Gajdár, Lujzikalagor, Máriafalva és Pusztina. A résztvevőket Pogár László elnök köszöntötte és ösztönözte a megnyilatkozásra, az adatközlő asszonyok pedig nem kérették magukat: olykor egymás szavába vágva, kedélyesen-komolykodva, emléktöredékek után kutakodva válaszoltak a moderátor szerepében tetszelgő Petres László lujzikalagori tanár kérdéseire. Elébb az újévi köszöntések rituáléi kerültek szóba, úgymint a hejgetés vagy urálás, a kecskézés, a medvézés, a jelképes búzavetés, majd elbeszélték, hogy mit ettek, mit viseltek az év első napján, és hogy hogyan várták vízkeresztig a házszentelést meg a csengettyűsök jöttét. A február elején esedékes, Jézust, mint a világ világosságát jelképező gyertaszentelés kapcsán különböző gyertyakészítési és használati módokra is fény derült. Jeles nap kapcsán az asszonyok a barlangból kibúvó és a tavasz közeledtéről megjósoló medvéről is szót ejtettek. Az ugyancsak februári Balázs, Bálint és Mátyás napoknak viszont úgy tűnik, nincs jelentősége a csángóknál. A farsangi időszakot a nagy családi ünnepségek, a lakodalmak meg a keresztelők tették zsúfolttá, a vigasságot pedig a holtak húshagyatának is mondott kövér csütörtökkel, majd a piroskavasárnappal búcsúztatták. Húshagyókedden szokás szerint Csontkirályt menesztették és Babkirályt fogadták, amelyet a diószegiek Konc király és Cibere vajda küzdelmeként ismertek. A hamvazószerdával kezdődő, húsvétot megelőző testi-lelki felkészülést igen komolyan vették, mint ahogy a guzsalyasban a munkát: még a játéktól is megtartóztatták magukat, csakis a szent énekeknek, imádságnak, a csendes beszélgetéseknek volt ott helye. A böjtös ételek mellett jellemző volt az időszaknak megfelelő gúnyaváltás is. A március 18-i Szent József emléknap a szegények vacsorájáról nevezetes, de a jelenlévők közül kevesen hallottak róla. Ugyanígy nem dívik a Gyümölcsoltó Boldogasszony táján a fák beoltása sem. Minket azonban, akik ezen a délelőttön ott voltunk Diószegen, sikerült beoltani a nagy mesélőkedvvel megáldott Mámóék által megidézett varázslattal, amitől nem csak a tudástárunk gyarapodott, hanem a lelkünk is nemesbedett.
Kosztolányi Kata
Mámómtól tanultam… kacagni
2019. február 3.-án került sor Diószegen a 7. Mámómtól tanultam… rendezvényünkre. Emlékszem, eléggé hűvös vasárnap délelőtt volt, most esős tavaszvége. Eltelt egy kevés idő, de nagyon igazságtalan lennék ahhoz a pár délelőtti órához, az abban elhangzottakhoz, ha nem írnék róluk egy pár sort.
Mi is a Mámómtól tanultam…? Egy olyan rendezvény, mondjam inkább bensőséges találkozó, ahol a moldvai csángó-magyarok vallásos életét, ami egy-két generációja még egybeesett magával az egyén életével, az egyházi év egy-egy részét beszéljük át alapos részletességgel, évente egy-két alkalommal. Egy pár szomszédos faluból, vagy egy kistáj egymáshoz közel eső településeiből gyűlünk össze a meghívottakkal. A régi imádságok, szentes énekek felemlegetése mellett alaposan kitárgyaljuk, hogy milyen is volt egy adott ünnepnap, vagy búcsúsnap reggeltől estig, hogyan készültek fel rá, hogyan viselkedtek, öltözködtek, mit ettek, mit ittak, mi volt szokásban azon a napon, mire emlékeznek a régi öregektől. Mámóktól, tátóktól. Az emberélet nagy eseményeit is ily módon, amennyire lehet, aprólékos alapossággal beszéljük át. Ritka kincsek, régi és meglepő, alig jegyzett szokástöredékek, az egyéni, és családi emlékezet sokszor féltve őrzött titkai kerülnek ilyenkor felszínre. Nem vagyunk sokan, hiszen egymás pillantásából, gesztusaiból, szavaiból fonódik össze egy-egy alkalom története. A moldvai magyarok régi, szép, az életet egységben látó szemléletének körvonalai sejlenek fel ilyenkor.
Diószegen az óesztendő utolsó estéjétől Virágvasárnapig vettük sorba a nagy és kisebb ünnepeket, a hétköznapok cselekedeteit. Mert a miesnap felkészülés az ünnepnapra, így megszentelődik maga is. A Frumószából, Pusztinából, Lujzikalagorból, Máriafalvából, Gajdárból, és Diószegből meghívott asszonyokkal nem volt nehéz megkapni a közös hangot, hiszen szívesen mesélik azt a világot, amiben felnőttek, ami falvanként nagyon karakteres, de amelyik, ahogy írtam, mégis nagyon közös.
Most, hogy átnéztem, és nagyon nehezen, de kiválasztottam ezt a pár fényképet két dolog tűnt újra fel. Az egyik a vidámság. A szívből jövő, életigenlő vidámság. Egyik gajdári asszonnyal, aki ott volt Diószegen, később, egy hónap teltével összefutottam, és az első, amit elmondott az volt, hogy milyen jókat kacagott azon a vasárnap délelőttön. Aztán elnéztem az arcokat, a figyelmes, önfeledt, csodálkozó, kérdő tekinteteket. Az érzéseket, a megelevenedő emlékeket. A gesztusokat, legyenek azok látványosak vagy visszafogottak. Ahogy ki-ski saját természete szerint elengedi, vagy épp visszafogja magát.
A nagyböjt, a nagyhét, a passió történetei leginkább arra intenek, hogy nézzünk magunkba, tartsuk önvizsgálatot, egyfajta emelkedett komolyságot sugallnak. Látszólag az ellenkezőjét, mint ami ezt a február eleji találkozót jellemezte. Mégis akkor értettem-forma meg, hogy az emelkedett ünnepek bár az ég fele irányítják a tekintetet, tulajdonképpen az életet igenlik, a hétköznapokat. Azt ünneplik. Hogy a hagyomány, a moldvai csángó-magyarok hagyománya életigenlés. Hogy az archaikus imához hozzátartozik az a vidám tekintet is, ami imádkozás közben a házon, a kerten, határon, az unokán, az utcán elmenőn nyugszik meg. Ami persze elszomorodhat, elcsüggedhet a következő pillanatban, de amelyik nem szűnik meg bízni egy percig sem a Teremtő nem lankadó gondviselésében.
Erről a világról, ettől a világtól tanulhatunk mi, ifjak, unokák.
Petres László