Csángó gyermekek kalandjai Sóvidéken

Szovátán táboroztak a lujzikalagori, forrófalvi és nagypataki gyerekek

Július 17 és 21-e között 16 lujzikalagori, nagypataki, és forrófalvi gyermekkel Szovátán táboroztunk. A Szent József Gyermekotthonban volt a szállásunk, ott is étkeztünk. Házigazdáink szíves vendéglátása, és bizalma első pillanattól egy nagyon otthonos légkört hozott létre, amiben ottlétünk alatt igazából semmilyen fennakadás nem történt.

Első nap, néhány órával indulásunk után először Gyimesbükkön álltunk meg a Rákgyimesóczi várnál, és romjainál búcsút intettünk Moldvának. Néhány méterrel odébb a lujzikalagori születésű Salamon József pap bácsi várt bennünket, és a szép, nagy templomában röviden bemutatta plébániája történetét. Vidám búcsúnk után egy másik, messze földön, így Moldvában is híres templomban a csíksomlyói Szűz Máriánál tettünk tiszteletünket, és lábainál arra kértük, hogy áldja meg utunkat, táborunkat. Csíkszeredában előbb ebédeltünk, és aztán mentünk megnézni a Mikó-várban berendezett múzeum érdekesebbnél, érdekesebb kiállító termeit. Innparajden már csak egy óriáslépés volt a székelyszentléleki Gordon tető. Az itt felállított Jézus Szíve acélszobor 22 méter magas kilátójában tekintettünk vissza a délután homályába vesző utunkra, az indulásunk óta eltelt időn, és a sok-sok élményre, amit aznap összegyűjtöttünk. Mindezek után a finom vacsora Szovátán, ismerkedés a gyermekotthon lakóival, a focipályával, majd az ágy puhaságával nem feledtette, hogy sok izgalom vár a következő napokban.

Második nap Parajdot látogattuk meg. A buszozás a vaksötét tárnában, aztán a megérkezés az óriási, csupa só termekbe nagy hatást tett a gyermekekre. Miután kicsit hozzászoktunk az arányokhoz, a zajos forgataghoz a föld só gyomrában kiindultunk, hogy egy másik egzotikus helyet látogassunk meg. A parajdi Lepkeház méltán híres messze földön. Az egyenlítő övezetéből, szerte az egész világból származó óriás lepkéit kíváncsisággal vegyes tisztelettel nézték a gyermekek. Egy nagy kürtőskalácsozás után a helyi sós strandra mentünk, ahol a kivételesen meleg és jó időben nagyot fürödtünk. Az első percek idegenkedése után, a gyermekek örömmel fedezték fel, hogy ebben a vízben nagyon könnyű úszni, bár pancsolni csak módjával szabad. Harmadik nap Szovátát fedeztük fel. A Medve-tó nagysága, de főleg, hogy az mind csak sós-vízből áll, kezdte megértetni a gyermekekkel, hogy mit is jelent igazából az, hogy Sóvidéken járunk-kelünk. Közös megegyezés alapján mi a MogIMG_8083yorósi-tavat próbáltuk ki, mert az mégsem volt olyan félelmetesen nagy. Itt másfajta élmény volt fürdeni, próbálgatni az úszást. A tó közelében lévő Sóhegyet csak azért nem raktuk a tarisznyánkba, mert felfoghatatlanul sok sót tartalmazott. Néhányan meg is kóstolták, így bizonyosodva meg erről a természeti csodáról. Délután a fagyi édesebb, és kellemesebb volt, ahogy a közös játékest is. 

Negyedik nap Korondot látogattuk meg. Itt házigazdánk a szintén lujzikalagori születésű Pál Antal pap bácsi volt. A nemrég felújított templomban mesélt a faluról, az itt élő, és messze földön híres székely faluközösségről. A templomból Balázs „Baba” Ferenc fazekas, keramikus műhelyébe mentünk, ahol a mester családja ktaplóörében épp egy kemencére való cserepet formázott, festett, készített elő kiégetni. Nagyon kedvesen engedték át az ecsetet, korongot annak, aki ki akarta próbálni, és hát ki nem akart volna egyszer egy szép korondi madárkát, tányért elkészíteni?!  Máté Károly bácsitól kicsit később azt tudtuk meg, hogy ő és családja az utolsó taplász család Korondon. Rögtönzött bemutatója egyöntetűen elnyerte mindannyiunk csodálatát. A finom ebéd csak ráadás volt a nap élményeire.

Visszatérve Szovátára, egy gyors erőgyűjtő fagyizás után került sor a rég várt focimérkőzésre a gyermekotthon lakóival. Esténket egy műsorral zártuk, amit házigazdáink számára mutattunk be. A moldvai csángó furulya, és énekdallamok, táncok már bennük váltottak ki őszinte csodálatot. Legalábbis mi így láttuk. A minden esti körbeülős megbeszéléseinken lassan érett meg a gyermekekben az a felismerés, hogy alig egy megyével jöttünk odébb és mennyi csoda várt miránk, és mindközül a legérdekesebb, hogy itt is mennyi sok magyarul beszélő, társalgó, értő, és megértő ember él. Hogy otthonról, családjaikból magukkal hozott értékeik, értékeink itthon vannak ezen a csupa só tájon is. Kolléganőmmel, Gál Ruthal, társammal a táborszervezésben a végén örömmel hallgattuk, hogy házigazdáink jövőre visszavárnak, és hogy a gyermekek jövőre visszavágynak. Adja az Isten, hogy így legyen!                                                           

Petres László, Lujzikalagor

2018 07 21