Iskola a határon túl

Moldvában két lehetőség van, vagy megszokja az ember, vagy megszökik örökre. Ha „kívülről” érkezik ebbe a világba egész kis otthonos dependencia alakul ki, ami annyit jelent magyarul, hogy elég nehéz tőle megszabadulni.

Jómagam egy évre érkeztem Moldvába magyar nyelvet tanítani, és hogy őszinte legyek, szinte semmit, pontosabban vajmi keveset tudtam az itt élők nyelvi -, szociális – és lelki állapotáról, ha szociológus, néprajztudós vagy antropológus lennék, jobban kontextusba tudnám helyezni magam. De maradjunk az egyszerű laikus tanítónál, akinek még sok tanulnivalója van.

Ide érkezésemkor számomra testhez álló feladatnak tűnt egy kisebb csángó falunak a „bevétele”, más szavakkal jobban érzem magam kis közösségekben, mint számomra átláthatatlan olvasztó tégelyekben.

Talán nem titok, Moldvával való találkozásomat Ferencz Évinek köszönhetem, és azóta is lelkes haszonélvezője vagyok a MCsMSz által, Moldva szerte pártfogolt helyszínek egyikének.

Azok kedvéért, akik talán először olvassák írásomat, Máriafalván tanítok, a Bákó várostól mintegy huszonnyolc kilométerre lévő kis faluban, amit nem a kilométerek száma tesz nehézkessé, hanem az ódáig vezető út. Ahogy ezt a helyiek mondják „bent van a gödörben” meglehetősen elzártan a „civilizációt” jelentő világtól.

Jómagam is gyalog teszem meg a befele vezető utat (cirka hat kilométer oda-vissza), igaz sokat segít ebben kollegám, Rezső, aki a reggeli órákban eljuttat a tetőig. Onnan már a természet lenyűgöző csendje és a gyerekek határtalan szeretete vezet be egészen a faluig.

Nem tudom, hogy egy kétszáz lelket számláló falunak hány gyereke kell, hogy legyen optimálisan, nekem az idei tanévtől tizenkét gyerek jutott, és talán én mondhatom el egyedüliként, hogy száz százalékos a részvételi arány a magyar órákon. Ebben a faluban nem volt kérdés, hogy járjon-e a gyerek magyar órára vagy sem. Azt hiszem nem volt más választás. Hozzá kell tennem, munkámat nagyban segíti az iskolában oktató (aki a faluba szintén ingázik) tanító bácsi, aki a legemberibb megértéssel és szeretettel van a magyar órák iránt – ellentétben más falvakkal -, és semmilyen akadályt nem gördít az elé, hogy a magyar órák zökkenőmentesen zajolajnak.

Azért, hogy ez a helyszín felkerült a moldvai oktatási helyszínek térképére, mindenekelőtt köszönetet kell, hogy mondjak elődeimnek Váli Edit volt szegedi tanítónőnek, aki elkezdte az oktatást ebben az igen kis létszámú faluban és a jelen pillanatban is Lujzikalagorban oktató Petres Laci kollégámnak.

Moldvában eltérő adottságokkal rendelkező falvak vannak, aki jártas ebben a világban pontosan tudja, miről beszélek. Magyarfaluból, Pusztinából, Külsőrekecsinből, csak hogy a legeminensebbeket említsem, száz gyerekből könnyebb tíz gyereket találni, aki az átlagtól eltérő képességekkel rendelkezik, így versenyeztetni egymással talán nem is olyan etikátlan.

Nálam a keretszám meglehetősen szűkös, de nem is a versenyszám a cél, hanem emléknyomokat hagyni a gyerekben.

Először kezdjük az imával, mert mindenkinek hasznos, ha magyarul is tudja a Miatyánkot, és ezt először mondjuk, mint  a zsolozsmát és a végére menni fog mint a vízfolyás. Vagy csak a hangokat, az Á az nem  A, vagy az O nem Ő. Nüánsznyi különbségek nekünk, kik a nyelvben otthon vagyunk, de a permanens román közeg semlegesíti ezt. Aztán így szép lépésekben eljutunk az őszig, a galagonyáig, a ritmusig, a színekig, majd nem utolsó sorban a folklórig.

Az a legjobb, amikor a gyerekek hamarabb emlékeznek a dallamra, mint én, aki csak a szöveget hozom jobb híján, mert mindig elbizonytalanodom, ha énektudásomról van szó.

És a legfelszabadítóbb mondat, amit ez idáig hallottam:

– Tani, bírom egyedül mondani: „Túl a vízen egy kosár, abban lakik egy madár….”

Tudom, hogy kis lépések ezek, jó lenne év végére elérni a mondatelemzésig. De nem fogunk. Én azzal is beérem, ha a mondatnak az lesz az állítmánya, hogy magyarul.

Czimbalmos Márta

Magyarórán Máriafalván: https://www.youtube.com/watch?v=_jpiUir6KHk&feature=youtu.be

2017 09 11