Máriafalva, távol a világtól

Életképek egy moldvai kis település életéből

Az idén korán jött az ősz. Szeretem a deres reggeleket, a rozsdabarna levelek zörgését az avaron. Máriafalvára visz az utam, Bákótól mintegy huszonöt kilométerre lévő kis moldvai településre, ahová csak földút vezet. Ha sokat esik, járhatatlanná válik az út, legalább is az út bizonyos szakaszai, de ez engem nemigen érint, mert gyalog megyek. Van egy rövidítő az erdőn keresztül, a falubeliek is ezt használják, ha érintkezni szeretnének a külvilággal.

Ahogy ereszkedem le a völgybe, azon gondolkodom, hogy vajon miféle erő, késztetés hajthatta ide az embereket, hogy itt éljenek. A falu, a leírások szerint a 17. században jött létre, s mint ahogy számtalan moldvai település esetében, itt sem a jó termőföld volt az alapító ok. Vallásukban katolikusok, nyelvükben archaikus magyarok, identitásukban megtévesztett románok.

Még el sem érem a falut, hangosan rám köszön a hegyoldalból egy teheneit legeltető hatvanas bácsi –  bár könnyen lehet,  hogy csak a negyvenes évei közepén jár – , én mégis úgy találom jobbnak, ha magázom.

– Gyere, igyál az idei mustomból, biztosan megszomjaztál befele jövet. Én meg megkínálom cigarettával. Néhányszor már találkoztunk, igazi életvidám ember, tudom róla, hogy van egy fia aki Itáliban él és a szőlősben dolgozik. Meséli, hogy vett a fia neki repülőjegyet és meglátogatta őt Itáliba, szép fáintos vidék, de a boruk mégsem olyan jó, mint az itteni, mert az olyan mintha trátált volna. A tráltált szó, a románból jön, nem próbálom meg lefordítani, mert azt csak rontaná a moldvai bor nemesi fokát. Az idei must meg egészen iható.

A falu egyetlen nevezetes ünnepe az október 9-i búcsú, Szent Ferenc tiszteletére. Erre a napra kimeszelik a házakat, összegyűjtik a nyámokat  vagyis a rokonságot, és aki tudja, erre az időpontra időzíti a hazajövetelét. A falu nagy része külföldön dolgozik, a maradék része állatot tart, tavasztól őszig kint dolgozik a mezőn, vagy éppen szarvasgombát gyűjt a közeli erdőkben. Van olyan nap, amikor összejön akár egy kiló is, már egészen jól el lehet lenni  annak az árából egy hónapig  – mondja vendéglátónk Turcu Laurenc –  a búcsút követő ebéden. Felesége Mónika finom ebédet készített, amit szinte minden moldvai faluban szokás. Cibre leves,  házilag készített savanyított lét öntenek hozzá  a húsos- zöldségleveshez. Utána következik a csángó galuska, hagyományosan szőlőlevélbe tekerve, itt most a káposztás változatát tálalják fel nekünk. Ott ülnek velünk a szomszéd faluból átjött nyámok, szabadkoznak, hogy ők sem beszélnek most már jól magyarul, de azért jól megértjük egymást. Mónikáéknak három gyerekük van, két lány és egy fiú, a családfő meg büszkén újságolja, hogy a nagyobbik lány most jött meg Ámerikából, és mutatja az órát a karján amit tőle kapott. A lányuk Bákóban végzett pénzügyi szakon, és valami csoda és a szorgalma révén négy hónapot tölthetett Amerikában, ami a jelen körülmények között olyan messzire esik, mint Makó Jeruzsálemtől. Vissza fog menni, hát persze, hogy vissza fog menni, aki egyszer beleszagolt a fejlődő világ zűrzavaros mámorába, az többet nem tud itt meglenni. Körülnézek a szobában, és Korniss Péter fotója jut eszembe, amit még a hetvenes években készített Széken,  a letűnőben lévő paraszti kultúra enteriőrjeiről. Van egy jó adag otthonosság benne, ami egy maroknyi embert maradásra bír, a modern világban élni akarókat meg elmenésre.

Amikor kilépünk az utcára, olyan gyerekzsivaj fogad, hogy alig tudom a fülemet betapasztani

Van lufiárus,  ló,  szekér,  fiatal és olyan is aki lemondott a reményteljes jövőről.

Gyerekek futnak velem szembe, és együtt énekeljük, hogy este van, szürkül bé, tűzhelyedet seperd bé…..

Kell ennél több a megmaradáshoz?

Czimbalmos Márta

2016 10 10