Mikulás-járás Máriafalván

Mikulás-járás volt Máriafalván, túl az óperencián, ott, ahol a madár se jár, ott, ahol a kurta farkú malac tényleg túr, abban a mindössze 200 lakosú moldvai falucskában, amelyet gyalog, dimbes-dombos erdőn át vezető úton lehet megközelíteni. A Petőfi Sándor Program bákói ösztöndíjasai olyan gyerekeket akartak meglepni december 6-án, akikhez bizony nem mindig jut el a Mikulás, és akik nem járnak be (olyan gyakran) a nagyvárosba, hogy a bevásárlóközpontokban találkozhassanak a Télapóval. A Mikulás (Boros Rezső) és krampusza (Ambrus Melinda) előző nap gondoskodott arról, hogy legyen a zsákban minden jó, és már kora reggel elindult, hogy a máriafalvi csángómagyar gyerekek arcára mosolyt csaljon érkezésével.

Lujzikalagorban csatlakozott a Mikulás négykerekű szánjához Czimbalmos Márta, a máriafalvi gyerekek magyartanára. Miután a dombtetőn gyaloglásra váltunk, a negyedik éve ott tanító pedagógus rutinosan vág neki az erdőnek. A lelkes tanár, aki hetente háromszor teszi meg stoppolva és gyalogolva ezt az utat minden időjárási körülménytől függetlenül, esőben, sárban, hóban, jégen, abba is beavat minket, hogy a falu népe főként szarvasgomba értékesítéséből él. Mint mondja, maga sem érti, de amikor négy évvel ezelőtt ide került, 8 gyerek volt, mára pedig szinte megduplázódott a számuk, jelenleg 15 óvodás és elemi osztályba járó gyerekkel foglalkozik. Nem túl nagy a tanári kar, rajta kívül csak egy idős tanító bácsi van, aki a többi tantárgyat tanítja.

A jó félórányi barangolás végén kiérünk a földútra, ahonnan már látni lehet néhány élénkebb színű háztetőt. Csak reménykedünk, hogy szokásukkal ellentétben a gyerekek ezúttal nem szaladnak szembe szeretett „Tani”-jukkal, és lesz időnk Mikulássá és krampusszá alakulni. Hogy a dermesztő hideg vagy a tanító bácsi tartotta vissza őket, nem tudjuk, mindenesetre a falu szélén egy kapualjban előkerült a puttony, a szakáll, a krampuszsapka, és tetőtől talpig beöltözve, csengőszóra léptük át a szépen rendbe tett iskola küszöbét. Az utolsó szakáll- és sapkaigazítás már az előtérben zajlott. Az osztályteremben olyan csend volt, hogy minden oktató megirigyelné, és még a legjelentéktelenebb zörej sem hallatszott ki. A Mikulás és a krampusz érkezését volt, aki kitörő örömmel, más pedig kissé megilletődve fogadta, de mindenki büszkén mutogatta a rajzokkal, jutalomként kapott lehúzósokkal díszített magyarfüzetét. A gyerekek nemcsak makulátlan füzeteikkel, hanem a szeptembertől mostanig megszerzett tudásukkal is előrukkoltak. Bebizonyították, hogy tudnak magyarul imádkozni: elmondták a Miatyánkot; elmutogatták kedvenc mondókájukat, a Fut-robog a kicsi kocsit; verset is mondtak, méghozzá A cinege cipőjét és a Betemetett a nagy hó címűt; végül pedig tele torokból énekelték, hogy Merre mész, te szürke cáp szederinda-rinda?, valamint a Páncér pillangója és a Nagyszakállú Mikulás című dalokat. Miután a gyerekek tanúbizonyságot tettek arról, hogy milyen odaadóan tanulják egész évben a (csángó)magyar örökség kincseit, kinyílt a Mikulás zsákja, és mindenki kapott édességet és gyümölcsöt. A Mikulás és krampusza elhintette a hírt, hogy az Angyal is készülődik Máriafalvára, úgyhogy érdemes a gyerekeknek továbbra is jónak lenniük, és tanulják csak szorgalmasan a karácsonyi versikéket és énekeket is.

A kis eldugott falu határát a Mikulás és krampusza nehezebb zsákkal hagyta el, mint amivel érkezett. Mert az édességeknél és a gyümölcsöknél jóval többet nyom egy rendkívüli tanár példája és a sok-sok őszinte, vidám, boldog gyermekmosoly, amelynek súlya nem lehúz, hanem felemel.

Ambrus Melinda, az MCsMSz Petőfi Sándor Program ösztöndíjasa

2018 12 06