1975 nyári melege meghozta édesanyám számára a születésem nehéz fájdalmait. „Amikor az első sérések (fájdalmak) levettek az ógredába (udvar) voltam, és hétvége lehetett, mert épp akkor haladt el a házunk előtt az a teherautó, amely a sántérról (munkatelep) hazaszállító munkásokat hozta. Este már hívtuk is a bábaasszonyt, hogy segítsen világra jönnöd”. Én voltam édesanyám hetedikként megszült gyermeke. Ahogy a csángóknál szokásos volt édesanyám is kilenc gyermek születési fájdalmait szenvedte el, ebből haton nőttünk fel. Édesapám kőművesként dolgozott a környező városokban, mint pl. Bákó, Onyest vagy a messzebb levő Csíkszereda. Édesanyám szegényes körülmények között, a darabka földjeink megdolgozásával nevelgetett a külsőrekecsini kis házikónkban. Nyolcéves korunkig a jószágok legeltetése volt a feladatunk, utána már kapanyélre kerültünk. A mezei munka mellett iskolába is jártunk és igyekeztünk románul megtanulni, mert a falu határain kívül már románul kellett beszélnünk. Szüleink sose beszéltek Magyarországról, az iskolában tanultunk földrajzot, és tanultunk R.P. Ungariáról mint szomszédos országról, de senki sem említette, hogy az általunk beszélt nyelv Magyarországon hivatalos nyelv. Az iskolában akkoriban egy kis könyvtár működött (jelenleg megszűnt), ahova ötödikesként léptem be először és néhány barátommal versenyszerűen olvastuk a rendelkezésre álló könyveket (Jules Verne volt a kedvencem). Állandóan olvastam és ennek hatására édesanyám nehezen, de beleegyezett, hogy középiskolába mehessek. 1989-ben felvételit nyertem Bakóban a 4-es számú Kémiaipari Líceumba. Ceausescu leverésével a helyzet megváltozott, és édesapám egyre nehezebben tudta fizetni a kollégiumi ellátásom. 1991 júliusában a Rekecsin patak árvize elárasította a falut, többek között Erdély magyar lakossága és a magyarországiak is, újabb és újabb segélyeket szállítottak a természeti csapás helyszínére. Egy erdélyi fiatal teológus segítségével 1991-ben sikerült a már működtetett csángó oktatási programba bekerülni. Bákóból a csíkszeredai „Székely Károly” Könnyűipari Szakközépiskolába iratkoztam át, és 1995-ben leérettségiztem. Csíkszeredából az utam Budapestre a Nemzetközi Előkészítő Intézetbe vezetett, ahol egy évig, bölcsészkarra készültem. 1996-ban a Gödöllői Szent István Egyetem Jászberényi Főiskolai Kar művelődésszervező szak nappali tagozatára nyertem felvételt, ahol 2000-ben művelődésszervező szakának néprajz és kommunikátor szakirányú képzésnek megfelelő főiskolai oklevelet szereztem.
Főiskolai éveim alatt és utána szervezés (Külsőrekecsini tánctábor és fesztivál, budapesti Csángó Főiskola) mellett foglalkoztam rádiózással (Budapesti Civil Rádió, főiskolai rádió), újságszerkesztéssel (főiskolai Zsebzsiráf, Külsőrekecsini Curierul Sperantelor Noastre), videotechnikával (szakdolgozat Jászberényi Csángó Fesztivál Története 30p, filmpályázat Sztrigójak 7p), ifjúsági szervezetekkel (Apáczai Csere János Szakkollégium alapítása, Via Spei, MIK, MISZSZ, MCSMSZ)
2000. január 1-én feleségül vettem egy tizenegy gyermekes csángó család egyik lányát, Krisztinát. 2001 augusztusában megszületett az első fiam Valentin. 2000 decemberében reszt vettem a Csángó Cselekvési Terv megfogalmazásában és ennek következtében 2001-ben az oktatási programhoz csatlakozva Külsőrekecsinben beindítottuk az iskolán kívüli foglalkozásokat.
Gazdasági helyzetünk miatt 2002 őszén a családommal Budapestre költöztünk, ahol 2002 és 2008 között, a többi csángó vendégmunkáshoz hasonlóan dolgoztam, mint kőműves, burkoló, kertész, irodavezető illetve takarítóként is. 2003-ban megszületett a második fiam, Sebestyén és a gazdasági helyzetünk továbbra sem igazán javult. Családomat Budapesten hagyva Olaszországban vállaltam munkát, ahonnan visszatérve 2008 nyarán úgy döntöttünk, hogy hazajövünk Moldvába. A kisebbik fiam óvodás, a nagyobbik már elsős, és most a román nyelv megtanulásával küszködik. A feleségem már a harmadik gyereket hordja a szíve alatt. 2002-ben Külsőrekecsinben megkezdett kis házikónkat, időközben már lakhatóvá építettük és remélhetőleg sok boldog pillanatot tud majd bezárni a négy fala közé.
Ghiurca Valentin (Külsőrekecsin), dumbravéni tanár
2009.04.01.
Dumbrăveni
Külsőrekecsinből kiszakadt darabka.
„1991 júliusában a Rekecsin patak árvize elárasztotta a falut, és addig ismeretlen mérvű pusztítást végzett. 11 házat lerombolt, további 39-et súlyosan megrongált; az árban hét ember életét vesztette. Többek között Erdély magyar lakossága és a magyarországiak is, újabb és újabb segélyeket szállítottak a természeti csapás helyszínére. Az árvíz után keletkezett a Dumbrăveni nevű település, ahol az árvízkárosultaknak új otthonokat építettek.”
1991 óta több fiatal családnak is sikerült Dumbravenibe házat építeni és jelenleg 110 családot számolhatunk az új faluban. 2000-ben egy új épületet építettek, amely templomként illetve óvodaként működik. A lakosság római-katolikus és Csík falu plébániájához tartoznak, amely plébánia jelenleg a dumbravéni templom építésén fáradozik. A település egyik nagy problémája a vízellátás, amelynek megoldásában Rekecsin önkormányzata tett lépéseket a vízvezetékek lefektetésével és egy víztorony felépítésével, de jelenleg még nem üzemképes.
A település nem rendelkezik iskolával, ezért a gyerekek a külsőrekecsini iskolában tanulnak, ahol 2001 óta már magyarórákon is részt vehetnek heti három alkalommal.
2000-ben friss diplomásként hazatérve Külsőrekecsinbe az MCSMSZ oktatási programjához csatlakozva elindítottuk a külsőrekecsini iskolán kívüli foglalkozásokat. Az új keletkezésű Dumbravén falu valamennyi gyereke vállalta a távolság leküzdését és ellátogattak foglalkozásainkra, de bevallásuk szerint örültek volna, és többen lennének, ha Dumbravénben is tartanánk iskolán kívüli foglalkozásokat.
2009 elején kibérelhető lakrészt kerestem, és március elsejével megkezdtem a gyerekekkel való foglalkozást Dumbravénben. Első alkalmakkal a gyerekek által közkedvelt játszadozási helyeken kezdtem találkozni a gyerekekkel, ahol játszótársukká váltam. Megszerettek. Megtanultam valamennyi játékukat és megpróbáltam az általam ismertekből átadni, de nem sok sikerrel. Bízva kreativitásomba új elemeket kevertem közös játékainkba, amelyeket magyar szavakkal fűszereztem. Bemutattam az újonnan festett, kispadokkal és székekkel felszerelt osztálytermet, amely hamar megnyerte gyerekek tetszését.
Már az első alkalmakkal megkezdtem a gyerekek feliratkozását és jelenleg 50 gyerek, jár foglalkozásaimra, és három csoportba osztattam őket. (Lásd táblázat)
A foglalkozásaimat egy hónap alatt nem sikerült szigorú formába öntenem. Az iskolai program leterheli a gyerekeket, utána nehéz lekötni figyelmüket egy megszabott sémával. Mindig új és új felvezetéssel kell meglepnem őket figyelve, hogy szóismétlésekkel minél több magyar szó kerüljön szókincstárukba.
Remélem, hogy a gyerekek egyre nagyobb létszámmal fognak majd megjelenni foglalkozásaimon, és munkámmal hozzá tudok járulni ahhoz, hogy ezek a gyerekek ne felejtsék el, hanem megszeressék a magyar nyelvet.